11. Fejezet ~Találkozás~ (1/2) (2/2)

11.Fejezet

~ Találkozás ~

Egy meleg októberi napon járunk, a hónap már a végét járja. Ashton dolgozik- már megint-, pedig szombat van. Michael elment videojátékért, Calum a közeli boltban van megvenni az élelmiszereket, amiből már kifogytunk. Luke még mindig alszik, pedig már tizenegy óra van. Nincs szívem felébreszteni, annyira aranyosan szuszog a párnái között. Mivel jelenleg nekem nem jut jobb elfoglaltság, így a szobámban ülök egy köteg papír felett és a tollamat forgatom az ujjaim között. Egy történetet kéne írnom, aminek a témája valami misztikus kitaláció. Tanácstalan vagyok, ez nem az én asztalom. Végül csak sikerül belekezdenem. Szenvedésemnek Calum vet véget, aki sikeresen hazatalált a boltból és a segítségemért sipákol. Lemegyek a konyhába, segítek elpakolni. Mire végzünk Mikey is megérkezik és ebédet is hozott a drága.

  - Menj és keltsd fel a herceged!- súgja a fülembe Calum.

  - Először is nem a hercegem, másodszor ne sutyorogj!- válaszolok neki a módszerével.

Egyik szemöldöke a magasba szökik és kérdően hat a tekintete.

  - Na jó talán mégis az.- haladok el mellette mosolyogva és Luke szobájába megyek.

Nem tehetem meg, hogy elmerüljek bámulásában, Mike- nak feltűnne.

  - Hé, Csipkerózsika ideje lenne felkelni! A krumplit is kialszod a földből!- simítok végig párszor az arcán, mire végre elkezd mozgolódni.- Luke, kérlek kellj már fel, Mikey hozott kínait ebédre és nélküled nem hajlandóak enni, drágám kérlek!

  - Egy puszi és egy bögre kávé az ára.- nyöszörgi el a feltételeit csukott szemmel, amit mondandójának végén ki is nyit.

  - Ha kikelsz az ágyból megkapod a puszit.- csinálok úgy, mintha evvel csak neki tennék szívességet.

  - És a kávéval mi lesz?- kicsit élénkebb már.

  - Ha lejössz, azt is megkapod.

Sikert aratok, így már lent eszik mindenki, aki a házban van. Az étkezést követően, mind kinyúlunk a kanapén és valami nézhető után kutatgatunk a TV-ben. Egyszer csak Luke csúsztatja a telefonját az ölembe, amin meg van nyitva egy jegyzet. A következő áll benne: „Mit szólnál ma egy randihoz hercegnőm?” Mosolyogva pötyögöm be a választ: „Benne vagyok hercegem.” és visszaadom neki a készüléket. Nagy nehezen feltornázom magam a kanapéról és a szobámba megyek átöltözni valami vállalhatóbba, ami egy sötétszürke rövidnadrág és egy Nirvana-s top. Hajamat szabadon hagyom, nem szeretem összefogva hordani. Amint késznek nyilvánítom magam, le is megyek Luke-hoz, aki már a cipőjét küzdi fel magára. Követem példáját és már indulunk is. Egy ideig csendesen sétálunk egymás mellet.

  - Hová megyünk?- kérdezek rá, miközben a buszra várunk.

  - Legyen meglepetés! Ne várj semmi nagydologra, csak gondoltam jó lenne, ha kicsit ketten lehetnénék.- magyaráz aranyosan, közben rákulcsolja kezét az enyémre.

  - Ha sokat alszol, egészen pompás ötleteid vannak!- jegyzem meg viccelődve.- Nyugi, nem várok semmit, felőlem akár csak sétálgathatunk is.

*

A buszmegállótól egészen a bowling teremig sétálunk. Hatalmas mosollyal fordulok Luke felé.

  - Tudtam, hogy tetszeni fog.- nyom egy csókot ajkaimra, majd bemegyünk.

Kikérjük a megfelelő méretű cipőket a pályafoglalás után. Felküzdöm magamra, majd két lábra pattanva tapsikolok, hogy én voltam a gyorsabb az elkészülésben. Mivel a gépbe, úgy lettek bediktálva a nevek, így én kezdek. Első gurításomra négy bábút sikeresen ledöntök, a következő pedig a csatornába köt ki.

  - Béna!- évődik rajtam Luke.

  - Fogd be, inkább mutasd mit tudsz!- teszem karba kezeimet.

Persze Lucas-nak tarolnia kell, miért is ne?!

  - Uh, ne röhögj ki!- állok elé hatalmas, vágyakózó gyerekes vigyorral.

  - Mit szeretnél?

  - Csináljunk úgy, mint a filmekben, tudod amikor a lány béna és még életében nem bowlingozott a fiú pedig segít neki. Tudod mire gondolok! Légyszi, mindig is kiakartam próbálni!- biztosra veszem barna íriszeim csillognak.

Úgy hisztizem Hemmo-nak, mint ahogyan a kislányok szokták nyúzni apukájukat egy új Barbiebabáért.

  - Ez annyira közhelyes!- felfelé görbülő ajka elárulja, hogy benne van az egészben.

A golyóadagolóhoz megyünk, kiveszem a legkisebb súlyút és várakozva tekintek a kékszeműmre. Fejingatva és kuncogva teszi egyik kezét a derekamra, másikkal pedig végig simít a karomon. Teste hátamhoz simul, leheletét nyakamon érzem. Érzékien a fülembe suttog.

  - Michael iszonyatosan büdöset tud szellenteni!- a gömb azonnal kiesik a kezemből és szép lassan gurul le az oldalsávon.

Belőlem olyan szinten tör fel a röhögés, hogy a könnyáradat, ami végigszelik az arcomat vetekedik a Niagarával.

  - Veled sem lehet romantikázni.- szólalok meg miután csillapodtak a kedélyek, de ismételten a mondat felénél előtör belőlem a nevetés így vagy három tagolt részben mondom el ezt az egyszerű mondatod.- Annyira lüke vagy!

  - De te még is ebbe a lükébe vagy belesve!- karjait derekam köré fonja és önelégülten mosolyog.

  - Menthetetlenül, teljes mértékben és visszavonhatatlanul!- csókolom meg.

Befejezzük az elkezdett mérkőzést, majd fizetés után távozunk. A hátára ugrom és egy darabig cipeltetem magam. Míg a málhás szamarat játsza, addig én elszórakoztatom magam a haja piszkálásával vagy éppen avval, hogy a nyakába és a füle közelében fújom ki a levegőmet.

  - Tudod, néha hiányzik, hogy vegyek neked virágot!- jelenti ki a semmiből sóhajtva.

  - Néha nem érzel bűntudatot, hogy hazudsz a szüleidnek és a barátaidnak?

  - De, viszont tudom hogy helyesen cselekszünk.

  - Mikey szellentésével mi?

  - Avval!- egyikünk sem bírja ki kacagás nélkül.

*

Vasárnap reggel a legnagyobb semmit tevésben és magányomban telefonom rezgése zavar meg.

„Gyere át egyedül! Meglepetésem van! (Luke-nak semmiféleképpen ne szólj!) J. Andy.”

Após jelöltem kérésére azonnal a szekrényembe bújok és búvár üzemmódba kapcsolok, hogy az össze-vissza behajigált ruhadarabjaim között megtaláljam a megfelelőket. Egy hosszú, de igen szaggatót nadrágba pattanok, felsőtestemre pedig egy fehér „ I have nothing to wear” feliratú pólót húzok. Megigazítom a csuklómon a bandanamat, kifésülöm a hajam és kisunnyogok a házból.

Izgatottan baktatok a Hemmings ház felé, Andy igazán kíváncsivá tett.

Andy olyan nekem, mint az apám. Kiskoromban is már foglalkozott velem, tőle kaptam első kiskocsimat is, ami nagyon sokat jelentett. Igazán jól kijövünk, minden hülyeségre rá lehet venni, ugyanakkor komoly, őszinte és segítőkész.

  - Szia!- ölel meg, amint a házhoz érek.

  - Szia! Mi a meglepi?- viszonzom gesztusát.

Egy sisakot és Luke bőrkabátját nyomja kezembe.

  - Láttam, hogy méregeted a motoromat, gondoltam elviszlek egy körre, de ne szólj Liz-nek, se Lucas- nak, ha ez kiderül, halál fia vagyok! Gyors búj bele ezekbe, mert fő a biztonság.- izgatottan fecseg, én pedig hitetlenkedve nézek rá.

Felveszem a kapott holmikat, addig kihozza a motort, majd felpattanunk rá. Szorosan kapaszkodok derekába. Először kicsit félelmetes, de utána élvezetes az út. Szabadságérzetet és adrenalint nyújt. Egy csendes, nyugodt helyre megyünk és ott lepihenünk egy kicsit. Andy azonnal fecsegésbe kezd, esküszöm olyan, mint egy boldogsághormonnal telitömött tini lány, aki a legjobb barátnője közelébe került és mindent a lehető legnagyobb izgatottsággal ad neki elő.

  - Tudod, kezdek aggódni Luke miatt, itt van tizennyolc éves és még nincs barátnője. Igaz mondta, hogy valaki bejön neki, de kezd gyanús lenni. Te tudsz erről valamit? Elvégre te vagy a legjobb barátja.

Hatalmas szemekkel nézek az előttem álló férfira és csak pislogni tudok.

  - Andy, hogyan gondolhatod róla, hogy meleg? Jó, elismerem néha tudja azt a látszatott kelteni, de csak hülyéskedik! A fiad a lányokat szereti, megnyugodhatsz ezt biztosra tudom és azt is, hogy tényleg van valaki az életében aki a szívét készül elrabolni. Úgyhogy nincs aggodalomra okod!- teljesen kivagyok akadva ezen az egészen, de persze ezt Andy felé nem mutatom.

  - És te hogy állsz a fiúkkal?- gonoszan, de apáskodóan elmosolyodik, gondolhattam volna, hogy ezt én sem úszom meg szárazon.

  - Jól, bár egy kicsit zizi az illető, de nagyon szerethető!- ajkaim hatalmas görbületet vesznek fel az arcomon.

  - Tudod, Liz-el mindig is azt hittük, hogy egy napon úgy állítotok be, hogy ti kis édes párocskát alkattok és idővel sok-sok kis Lucas és Doreen fog körülütettek rohangálni, de akkor ezek szerint erről letehetünk.- sóhajt egyet, de valami van az arcmimikájában, amire nem tudok rájönni mit is jelentheted.

Az arcom pirosba borult, határozottan érzem a meleget a pofimon. Félő, hogy ezzel árulom magunkat ezért gyorsan elfordulok tőle és sétálgatni kezdek, mint akit nyugtalanít ez az egész helyzet, mondjuk így is van.

  - Most erre mit mondjak? Tudod evvel most rohadtul zavarba hoztál, Luke a legjobb barátom!

  - Ha zavarba hoz, akkor még lehet, hogy igazunk is lesz a végre!- felnevet.

Ez az ember, most már kétségbevonhatatlan Luke tőle örökölte, hogyan kell az ember idegeire menni és a jónak ígérkező pillanatokat tönkre tenni.

Amúgy nem lenne a feltevésük ellen semmi kifogásom, de van valami ami nem hagyja hogy belenyugodjak ebbe. Lehet minden a múltamnak köszönhető, sőt biztos. Viszont mindennek meg van az oka…

  - Szóval nem válaszolsz semmit? Hallgatás belegyezés! Mikor lesz esküvő?

  - Andy állj már le és viselkedj úgy, ahogyan egy negyvenes férfinek illik!- kínomban már én is nevetek az egészen.- Hogy lehetsz ilyen idióta?

  - Remélem az unokáim öröklik az idiótaságomat!- szúrósan ránézek.- Jó- jó befejeztem, de azért jól áll a fiam kabátja.- hitetlenségemben már nem tudok mit tenni, csak kuncogva a hajamba túrok.

Ezen értelmes beszélgetés után haza indulunk, hogy még Liz előtt érkezzünk meg, mert ha tényleg a tudtára jut, hogy Andy felültet az „ördög járgányára”, akkor mindketten végig hallgathatjuk a szentbeszédet. Liz már Andy első motorjánál kikötötte, hogy gyereket sohasem vihet magával, így is elég gond, hogy ő motorozik, nem kell a kicsiket is rászoktatni.

Hát igen, Andy-nek ma nincs szerencséje a garázsfeljárón Liz toporog csípőre tett kézzel. Amit leállítja a motort, felesége azonnal dühős hadonászásba kezd.

  - Nem megmondtam neked édesem, hogy gyerekkel nem mehetsz motorozni? Hányszor mondtam el? És ha valami történt volna veletek?

  - Jaj drágám nyugodj meg, egyikünknek sem lett semmi baja, épségben vagyunk.- ad Andy Liz homlokára egy puszit és besétál mellette a házba.

  - Doreen és neked hányszor mondtam el, hogy bármennyire is elakar vinni nem mész el vele?- emeli rám méregtől csillogó kék szemeit.

Nagyot nyelve és lehajtott fejjel elnyögök egy bocsánatot. Szégyellem magamat, mert tényleg rengetegszer megmondta és most én hoztam ki a sodrából, ami igazán bánt. Nem szeretem, ha az emberek miattam érzik rosszul magukat, bűntudatot kelt bennem. Jesszusom, ha ezt megtudja Luke, leszedi a fejemet. Igen az aggodalmát pedig édesanyjától örökölte.

  - Ha már itt vagy gyere be egy kicsit. Mit szólnál, ha sütnénk valamit, amit elviszel a fiúknak?

Persze kérdés nélkül belemegyek a közös sütögetésbe, hiszen nagyon szeretek süti és, hogy ezt Liz-el tehetem külön öröm számomra.

Az egész csokis muffin sütést végig beszélgetjük különböző témájú és komolyságú dogokról. Késő délután indulok haza, felpakolva. Ez az egész nap nagyon jót tett piciny kis lelkecskémnek. Jól esik, hogy a Luke szülei ennyit foglakoznak velem, holott nem vagyok a lányuk se semmiféle rokonuk. Szó szerint anyám és apám helyett anyám és apám Liz és Andy. Bár úgy vélelem nekem nincsenek szüleim, azért valamilyen szinten mégis csak akad.

Azt viszont még mindig nem értem, hogy azok akiktől származom nem viseltek sőt, majdhogynem…, erre két „vadidegen” ember pedig sajátjakén tekint rám. Mostanság egyre többet gondolok a „mi lett volna, ha”-ra. És néha oda lyukadok ki, hogy hálás vagyok azoknak az embereknek akik ellöktek maguktól. Ha ezt nem teszik meg, nem így élnék ahogyan most, nem biztos hogy a srácokkal ilyen kapcsolatban lennék amilyenben vagyok és az értékrendem sem ez lenne ami.

Hirtelen rosszérzés kerít hatalmába, evvel megszakítva az előző gondolatmenetemet. Ez az illat és ez a feszültséggel teli légkör azonnal a tudtomra adja ki áll mögöttem, anélkül is, hogy látnám Őt. Hatalmasat nyelek és megfordulok. A mögöttem lévő nem úgy néz ki, ahogyan még emlékszem rá, teljesen le van amortizálódva, de azért még egy-két vonása felismerhető. Ahogy szólásra nyitja száját és hozzám ér úgy kezdek el remegni, mint egy kocsonya. Félelmetes az egész helyezet, tudván mire képes. Durvábbnál durvább szavak hagyják el száját és én egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek magamban. Mindig is tudta, hogy könnyen befolyásolhat negatív töltetű szavakkal, idő kérdése és úgyis elhiszem minden egyes betűjét. Némán, mindent tűrve állok előtte, végül dühösen arrébb áll és közli, hogy nem utoljára láttam és véghez fogja vinni, amit már annyi éve kellett volna. Megkövülve állok egyhelyben és arra próbálok rájönni, hogyan kerülhetett ide, hiszen már több éve…

A remegésem nem múlt el csak felerősödött. Minden új és régi emlék versenyt futva törnek át az elmémen. Tudom, hogy perceim vannak hátra addig, míg el nem vesztem a tudatos cselekvésemet. Sietősebbre veszem reszketeg lépteimet, hogy még a végső összeomlás előtt legyen mellettem valaki, aki talán visszatud húzni a valóságba. A kanapén Luke ül, aki azonnal felkapja fejét a bevágódó ajtó hangjára. Próbálom elrejteni előle a remegésemet és az állapotomat.

  - Calum?- szinte suttog és hangomon saját magam is meglepődőm, tisztán hallatszik hogy nem vagyok rendben.

  - Szobájában. Mi a baj?- feláll és elindul felém.

Nem vagyok képes vele maradni és nem akarom, hogy a legrosszabb arcomat lássa. Elsétálok mellette egyenesen be a Cal szobájába. Ami becsukom magam mögött a faszerkezetet, azon mentén csúszok le és kezdek el sírni…