14. Fejezet ~Borulás~ (1/2) (2/2)

14. Fejezet

~Borulás~

Az egész város kezd tele lenni mindenféle ünnepi dekorációval és az ünnepekhez kapcsolódó dolgokkal, pedig még csak december első hetét tapossuk. A kisboltba - ahol dolgozom- is megérkeztek a karácsonyi csomagolású cukorkák, csoki télapók minden méretben és a legtöbb olyan árucikk, ami ebben az időszakban kelendőbb. Ezek kipakolásával bíbelődőm már egy órája zavartalanul, mert vevő az érkezésem óta nem járt itt.

Megmondom őszintén nagyon kedvelem ezt a helyet több okból kifolyólag is. Egyrészt eltereli a figyelmemet, másrészt pénzt keresek itt, amivel Ashton-t tudom kisegíteni, harmadrészt a tulajok is rettentően kedvesek és segítőkészek ezáltal olyan közösségbe kerültem, ami remek és megértő.

*

Telefonom hangos csörgésbe kezd, ahogyan hazafelé tartok.

  - Szia! Merre vagy?

  - Szia Cal! Útban hazafelé. Miért? Kellene valami?

  - Nem semmi sem kell. Mikor érsz haza? Lenne egy meglepetésem hét körül, de még oda is kell érnünk.

  - Oké és most mennyi az idő?

  - Hat. Mit szólnál, ha találkoznánk a suli előtt fél hétkor?

  - Rendben. Puszi.

  - Szia.

Túl fáradt vagyok, hogy ellenkezzek vele és kérdőre vonjam, így csak megfordulók és az iskola irányában haladok tovább és reménykedem abban, hogy az anyám nem lebzsel a környékén. Azóta sem hagyott alább, szinte minden nap látom, hol szavakkal, hol pedig fizikailag bántalmaz, de nem tud érdekelni. Teljesen érzéketlenné, lelki halottá váltam, mióta nem beszélek Hemmings-el. Igen, ez eléggé szánalmasan és hülyén hangzik, de hát ha ez van, akkor ez van. Avval is tisztában vagyok, hogy ezért a helyzetért nem csak Ő a felelős, hanem én is. Nem szabadott volna úgy reagálnom, ahogyan és engednem kellett volna, hogy beszéljen velem, de akkor és ott mérhetetlenül kettétört a feltételezése, miszerint képes lennék megcsalni. Számomra ez egyenlő a bizalomhiánnyal. Igen, külső szemmel úgy tűnik én sem bízom meg benne, de ez nincs így. Egyszerűen csak képtelen vagyok bárki szemébe nézni és elmondani mindent. Rohadtul nem akarom, hogy valaki sajnáljon és féltsen mindentől, azt nem tudnám elviselni. Nem akarom, hogy az összetört bántalmazott lány legyek a szemükben, hanem aki valójában vagyok. A lüke, életvidám, kedves lányként akarok megmaradni nekik, mert az vagyok- már ha Hemmings is az életem része-.

  - Szia Do! Mi a helyzet?- ölel meg Calum, amint oda érek elé.

  - Szia! Fáradt vagyok, ezen kívül semmi különös. Na, mi a meglepetés?- érzelemmentesen szólalok meg.

Kíváncsi vagyok mit is szeretne, de valami meggátol az érzelemkinyilvánításban. Cal hatalmas mosollyal megingatja a fejét, hogy nem árulja el. Csendben tesszük meg az utat, egészen addig, amíg el nem takarja szemeimet és másik kezével át nem fogja derekamat. Tudom, hogy csak azért teszi ezt, hogy ne essek el, ismer annyira, hogy tudja nyomban a földre kerülnék, ahogyan megpróbálnék előre haladni.

  - Mindjárt ott vagyunk!

Tényleg nem vezet sokáig, kinyílik egy ajtó, amint belépünk azonnal leesik hová is hozott.

  - Komolyan egy tetováló szalonba hoztál?- a tű zizegése és a zene azonnal elárulta, anélkül, hogy bármit is láttam volna.

  - Igen. Tudom, hogy ezer éve akarsz a csuklódra egy madártollat, és most hogy tudjuk mi is van ott, jó ötletnek gondoltam, ha végre megcsináltatód. Talán így ha oda téved a tekinteted nem az fog eszedbe jutni és végre nem kell állandóan bandanát rá kötni, hogy rejtegesd.

  - Köszönöm Calum, de sajnos nekem erre nem telik, nem véletlen nem csináltattam még meg.- sóhajtva próbálok kijutni, de nem engedi.

  - Nem is te fizeted. Vedd elő karácsonyi ajándéknak vagy ne, de ezt most akkor is megkapod!

  - Köszönöm Calum!- ugrók a nyakába, már majdhogynem sírva, mert tényleg nagyon régóta szeretném és tudom, hogy saját zsebből még jó pár évig képtelen lennék ilyenre költeni.

  - Örömmel teszem! Na, gyere!

A pulthoz megyünk, ahol egy szempillantás alatt kiderül, hogy Calum- ot ismerik errefelé. Mondjunk nem meglepő, van egypár motívum már a testén.

  - Szóval, ha jól informált vagyok neked lesz a tetkó? Van konkrét elképzelés? Méret, motívum, hely?- fordul felém a srác kedvesen, ami meglep, hiszen a külseje nem erről árulkodik.

  - Igen. Egy madártollat szeretnék a jobb csuklómra és kb. ekkorát.- mutatóm a méretét a kezemen, ami nagyjából 11 cm.

  - Hm, rendben van. Kérnék pár percet, míg megrajzolom a vázlatot. Addig foglaljatok helyet, vagy ugorjatok ki egy kávéra.

Leülünk és Calum-ra nézek.

  - Hallod, elkezdtem félni, ez normális? Milyen érzés lesz?

  - Persze, de nyugi semmi baj nem lesz. Nekem fájt és rohadt kellemetlen volt, Brad-nek pár percre le is kellett állnia, mikor az első tetkóm készült, de mára már sokkal jobban viselem. Ne ijedj meg ettől, mert mindenki máshogyan éli meg, valaki például elalszik közben. Szóval majd látod.

  - Ugye bejössz velem?- kétségbeesetten fürkészem.

  - Persze.

  - Gyere kicsi lány kész van, nézd meg hogy tetszik-e és ha jóváhagyod kezdhetjük is.

  - Hűha, ez eszméletlenül néz ki! Ügyes vagy!

  - Köszi! Akkor gyere és megcsináljuk.- intett a fejével a függöny mögé.

Szívem egyre hevesebben kezd dobogni az adrenalintól és a kezem is jobban remeg a szokottnál. Beülök a székbe, a balkezemmel azonnal elkapom Cal kezét, ha arra lenne szükség, hogy a fájdalmat levezessem.

  - Add a kezet kicsi lány. Amúgy Brad vagyok, nyugodtan szólj, ha álljak le, oké? Ugye ettél mostanság.

  - Nem, nem számítottam rá hogy ide kerülök.

  - Oké, akkor először ezt edd meg, nehogy leessen a vércukrod és a padlóról kelljen felszedni.- egyik fiókból előhúz egy szelet csokit és a kezembe nyomja.

Engedelmesen megeszem, hiszen Ő a szakember és ha ezt Ő szükségesnek látja, ám legyen. Miután elfogyasztom az édességet megfogja a jobb csuklómat és lefertőtleníti.

  - Uh, ez a heg mi?

  - Röviden hülye voltam és soha többé nem akarom látni. Ugye meg tudod oldani?

  - Hogy én? A legjobb helyen vagy kicsi lány, nem fogja senki észre venni, hogy a tetkó alatt bármi is volt valaha. Első varrás lesz?

  - Köszönöm. Igen ez az elő.

  - Hm, ígérem finom leszek.- kacsint egyet.

Négy fiúval nőttem fel, így akaratlanul is kicsit máshogy érettem a mondatott, mint amit valójában jelent.

  - Oké, csak kezd már el!- kissé felnevetek, hetek óta először.

  - Kis türelmetlen.- a mintát a helyére illeszti, párszor végig simít rajta, majd eltávolítja a papírt.

Székével kissé elfordul tőlem, a tetováló pisztolyát kezébe veszi. A gépet elindítja a levegőben, hogy ne ijedjek meg a hangjától, ha majd élesben megy az egész. Belemártja a fekete tintába, kezdésként egy kis vonalat húz, hogy lássa, hogyan reagálok rá és hogy én is tudjam mi vár rám. Meglepően jól viselem, kissé kellemetlen, de nem elviselhetetlen számomra. Az egész műveletet, végig beszéltük a fiúkkal és ők is meglepődtek mekkora fájdalomtütű képességem van, tekintve, hogy az egyik legérzékenyebb helyen varrtak. Hát igen, kösz anya.

Ami a tetoválást illeti, ami immáron szerves részemmé vált valami eszméletlen. Istenien néz ki a csuklómon és imádom, tökéletes. Le se bírom róla venni a szemem.

  - Annyira köszönöm Calum! El sem tudod képzelni, mennyire boldoggá tettél vele.

  - Hidd el hercegnő, tökéletesen látszik rajtad. Nagyon régen nem láttalak így. Pontosan azóta a nap óta… Bocs nem kellene felhoznom, főleg nem most, hogy végre látlak mosolyogni. Hiányzott már, és örülök, hogy sikeres volt a tervem.- önelégült mosollyal sétál mellettem.

  - Köszönöm Calum! Ezt még jó párszor fogod hallani tőlem.

  - Nem baj. Jut eszembe mikor is lesz a végzős bál?

  - Jesszusom ne is emlegesd, itt van a nyakamon! Hátam közepére se kívánom ezt az egész cécót, főleg nem ebben a helyzetben, de muszáj mennem a suli újság miatt.

  - Megtudom érteni.-----

Hazaérve azonnal a szobámba megyek és hozzálátok a házi feladatok elkészítéséhez. Utálom az egészet és már alig várom, hogy túl legyek mindezen… Egy kopogás zavar meg, majd egy „Szabad” után be is jön.

  - Szia hercegnő! Meghoztam a vacsorádat. Hogy haladsz, tudok valamiben segíteni?

  - Szia! Köszönöm! Ha meg tudsz helyettem tanulni három oldalt és megtudod nekem oldani ezt a matek feladatot, akkor igen, de ha nem akkor attól tartok, hogy nem.

  - Hm, mutasd a feladatot.- Mikey kezébe nyomom a füzetem és a könyvem, közben neki látok a meleg szendvicsemnek.

Mindig ezt csinálják, mármint Mikey és Calum. Mióta nem beszélek Hemming-sel nem is vagyok hajlandó a fiúkkal közösen kajálni, csak hétvégén. Igazat megvallva hálás vagyok a két srácnak, mert tuti nélkülük kihagynám a vacsorát. Minden délután későn esek haza, aztán pedig a szobámba vonulok egy keveset tanulni, így időm sincs enni és nem is jutna eszembe, hogy kellene ennem. Jogos a kérdés, miért nem Ash foglalkozik velem. Senki se ítélje el Őt ez miatt, hiszen pont miattam nincs mellettem. Majdhogynem halálra dolgozza magát, hogy eltartson. Most tudatosult bennem, hogy mennyi költséget is jelentek. A tandíj, az egyéb iskolai költségek, tisztálkodási szerek, élelmiszer, ha szükséges akkor új cipő, kabát, ruha, így összeadva nem egy- két ausztrál dollárba kerül az eltartásom és ebben az Ő szükséges dolgai benne sincsenek. Ezért is döntöttem el, hogy nem fogok tovább tanulni és inkább dolgozni megyek majd, hogy valamilyen szinten tudjak magamról gondoskodni, Ashton-nak pedig ne kelljen másod vagy esetleg harmad állást vállalni és tudjon pihenni.

Mikey sikeresen rájön a matek faladatom megoldására és azonnal magyarázni kezdi, hogyan kell megcsinálni. Természetesen erről is Hemmings jut eszembe, miért is ne Ő járna a fejemben…

*

  - Szia Do. Mi a helyzet?- Aaron rohan mellém és a megszokott kedvességgel csilingel a hangja.

  - Hello, semmi! Ott?

  - Ezért utálni fogsz, de a segítséged kéne. Nincs beolvasó a suli rádióban, szóval betudnál ugrani légyszi?

  - Ezt te sem gondolhatod komolyan!- nevetek fel cinikusan.- Pont én, aki soha életében nem csinált ilyent. Aaron menny pár kört, biztosra veszem, találsz rá jelentkezőt, aki szívesen megteszi.

  - De én azt akarom, hogy te gyere. Légy szíves!- kiskutya szemeket mereszt rám.

  - Aaron fejezd be! Szépen megmondtam, hogy nem. Fogd fel és hagyj ezzel békén!- ingerülten nézek vissza rá.

  - Doreen, gyere be kérlek!

  - Mit nem értesz azon, hogy nem? Hallgass rám és most, menny el és mára hagyj békén. Holnap beszélünk!- kicsit lökök rajta és a terembe megyek.

Nem a legkedvezőbben indult a napom. Anyám a tegnapi lehordás adagja és a térde ma megtalált. Szegény Aaron nem tehet semmiről, de tele vagyok feszültséggel és sajnos rajta csattant az ostor.

Alig hogy leültem Hemmings is megérkezik. Tekintetét magamon érzem és nem nyugtat meg kicsit sem, inkább közelebb kerülök a robbanási pontomhoz. Mély lélegzetekkel próbálok lenyugodni. Végig simít a lefóliázott tetkómon, majd rákulcsol a kezemre. Az agyam teljesen máshol jár, így nem teszek ellene semmit sem.

A nap további részében Hemmings nem ért hozzám és nem is szólal meg. Nem is gond, mert tuti, olyanokat vágnék hozzá amit nem kéne. Reggel óta nem nyugodtam meg csak egyre jobban idegessé váltam, ahogyan közelebb kerültem az épület elhagyásának idejéhez, mert tudom anyám oda kint vár rám, hogy ismételten porig alázzon.

Az informatika terem felé haladva, meglátom Hemmings-et egy másik lány társaságában, mondanom se kell a pumpa azonnal még magasabbra ugrik bennem. Dühös léptekkel indulok meg a páros felé, majd amint eléjük érek ingerülten meredek a lányra.

  - Nem is ismered! Soha nem voltál mellette, amikor szüksége volt valakire! Én voltam ott neki mindig, nálam jobban senki sem ismeri és nem is fogja, úgyhogy felejtsd el most és örökre szállj le róla!- magamból kikelve, szinte üvöltök a lánnyal és meg is ütöm.

Az orra vére az öklömön marad, amit az ocsmány barna egyen szoknyámba törlök.

  - Egy-egy Hemmings!- megyek el mellette, kissé meglököm és hetek óta ez az első, hogy hozzászólok.

Dühös sóhajtás kíséretében ülök be az egyik számítógép elé. Akaratlanul is anyám jut eszembe, ha így folytatom olyan lehetek mint ő. Ma megütöttem egy ártatlan lányt, akit még nem is ismerek, inkább anyámnak járt volna ez. De hát a féltékenység elvette az eszemet, ha Hemmings-nek szabadott féltékenynek lennie Calum-ra, akkor nekem is jogom van, hogy egy vadidegen lányt fenyegetésnek vegyek.

*

Amint elhagyom az újságszerkesztő szakkört a telefonért nyúlok, hogy szólni tudjak Marry-nek, hogy ma képtelen vagyok bemenni és kedveskedni a vevőkkel. Megértő személy, így megkért, hogy nyugodjak meg és természetesen nem várja el, hogy így bemenjek, mivel ma amúgy is szabadnapom van, de azért holnap számít rám. Megígérem neki, hogy holnap ott leszek és haza felé indulok.

  - Hát, szia! Ugye nem hitted, hogy egy napot is kihagyok? Tudom, tudom reggel már találkoztunk, de az csak a tegnapi pótlás volt. Annyira nyomorultan nézel ki. Komolyan megütöttél egy ártatlan lányt? Az én lányom!- nevet fel.- Talán még is csak van bennünk egy kis közös. Hm, mit is mondhatnék még? Csak ismételni tudom magamat, hogy hasztalan vagy a társadalomban.

Ökle az arcomba vágódik, és azonnal érzem a vas ízét a számban. Keze újra rendül, de gyorsabb vagyok és sikeresen eltalálom az állkapcsát. Kissé megtántorodik, de azonnal csapást mér rám. Próbálok védekezni, de több ütést nem tudok bevinni anyámnak, azonban ő rendesen elintéz. Vérző orral és ajakkal, hasi fájdalmakkal indulok haza. Otthon azonnal a fürdőbe megyek, lemosom az arcomról az alvad vért, majd felhúzom az ingemet, hogy megtudjam vizsgálni a felső testemet. Néhány újabb zöld folt került rá a véraláfutásos nyomok mellé. Sóhajtva megyek át a szobámba és átöltözöm, majd a véres ruháimat a mosógépbe teszem és elindítom a programot.

*

Nem tudok elaludni az oldalamból áradó fájdalomtól és azt sem segít, hogy oda kint vihar van készülődőben. Az eső már veri az ablakomat, ahogyan az erős szél fúj. Csendben nézem az ablakomon lefolyó esőcseppeket és szomorúan tapasztalom, hogy egyik sem éri el az úti célját, ugyanis egy újabban érkező csepp eltarolja…

Az ágy besüpped mellettem, a keze átöleli derekamat és nyugtatóan simogatni kezd. Megfordulok és a mellkasába fúrom fejemet. Légzésem szép lassan megnyugszik és hetek óta most először érzem magam biztonságban. Szép lassan az ölelésében el is alszom.

Reggelre már nincs mellettem, de nem is tudom mit vártam. Ennyitől semmi sem fog rendbe jönni. Sajgó testemen nagy erőt veszek és a konyhába szeretnék lejutni egy kiadós kávéért, de amint megüti Mikey hangja a fülemet megállok és hallgatózni kezdek. Tudom, nem szép dolog, de kíváncsi vagyok.

  - Tudom, hogy tudtok valami! Mi a frász van Do-val? Hol van az én kis élettelit hercegnőm?

A konyhában Luke áll megsemmisülve, őt pedig Calum nézni, hogy ne neki kelljen magyarázatot adni.

  - Michael, ez nem hinném, hogy rád tartozik.

  - Te szórakozol velem?- Mike hangja megfeszül.- Most azonnal elmondod mit tettél vele? Mert eléggé feltűnő, hogy miattad van ilyen állapotban.- a másik két fiú egymásra néz.

  - Elvesztett, csak ennyi történt.- üvölti el magát Luke, és csapkodva elhagyja a házat.

Ettől a kijelentésétől azonnal folyni kezdtek a könnyeim. Tudtam, hogy így van de az Ő szájából hallva megsemmisítően hat rám. Visszavánszorogok a szobámba és a takaró alá bújok. Ma képtelen vagyok kitenni a házból a lábam.

Két nap alatt a lehető legnagyobb depresszióba esek. Nem beszélek senkivel sem és nem engedek be senkit sem a szobámban. Nem eszek és nem is iszok. Teljesen kivagyok készülve, nem érzékelem az idő múlását, se semmi mást. Mire észbe kapok Ashton ölelésében ülök a kanapén a többiek társaságában. Ash keze a hajamat simogatja, tudom hogy aggódik értem.

  - Kérlek, húgi húzd fel a cipődet és mennyünk el egyet beszélgetni. Tudni akarom mi van veled és ha tudok akkor segíteni szeretnék. Légy szíves!- suttogja a fülembe.